Pestszentlőrinc története

Pestszentlőrinc az 1950-ben Budapesthez csatolt megyei városok egyike. Területe a vaskor óta lakott, a kora középkorban királyi birtok volt, később számos alkalommal gazdát cserélt. A török hódoltság alatt elnéptelenedett terület sikertelen újratelepítési kísérletek után a Grassalkovich-, majd több más család birtokába került. A kiegyezést követően előbb lakó- és pihenőövezetként, majd a vasút megjelenése és több gyár betelepülése révén az ipar által is fellendülést élvezett. A két világháború között lakossága gyors ütemben növekedett, lehetővé téve a megyei városi rang elnyerését. Budapest 1950-es bővítésekor önállósága megszűnt, azóta Pestszentimrével együtt Budapest XVIII. kerületét alkotja.

Ókor és a népvándorlás kora

Pestszentlőrinc területén a legrégebbi leletek a Cséry-féle vasútvonal építésekor, 1893-ban kerültek a felszínre. Ez a temetkezőhely feltehetőleg a vaskorból származik. A Budapest–Cegléd–Szolnok-vasútvonal építésekor pedig római kori festett vörös kerámiák (terra sigillata) kerültek felszínre. A rendessytelepi Lenkei utcában 2-3. századi zsugorított csontvázas temetkezés leletét és szarmata eredetű csészét találtak.

Római vagy népvándorlás korabeli sírt találtak a Lakatos utcában is 1964-ben, melyben egy rituális koponyatemetkezés leletei, egy vaslándzsa és egy kőlap feküdt. A Bélatelep Krúdy Gyula utcájában 1978-ban népvándorlás korabeli korsó került elő. Az Üllői úti laktanya területén egy valószínűleg honfoglaláskori gazdag lovassírt tártak fel, aminek mellékletéből aranyozott bronz övveretek és vas lószerszámok kerültek elő, egy közeli másik sírból pedig szablya és szíjvég a legértékesebb leletek. Az egykori Gloriett kilátó helyén, 1972-ben kezdett ásatások tárták fel a kalandozások egyik résztvevőjének sírját. II. Lothár dénárjai, lócsontok, zabla és kengyel valamint ezüst karperec került elő a sírból.

Középkor

Pestszentlőrinc területe a honfoglalás után a dél-pesti térséggel együtt fejedelmi, majd királyi tulajdonba került. Az első állandó település kialakulása valószínűleg a 12-13. században történt. Templomát Szent Lőrinc védőszentjüknek ajánlották, akiről a falu is a nevét kapta. Ezt a templomot és az azt körülvevő temetőt 1909-ben találták meg a mai XIX. kerületi Wekerletelep területén zajló építkezési munkák kapcsán. Köveit az építkezésekhez széthordták, csak egy stilizált edényből kinövő szőlőtőkét ábrázoló, római eredetű követ őriztek meg és építettek be a mai Hungária u. 5. számú ház lábazatába (felirata: Régen templom állt e helyen, romjaiból való e kő). Az épületet Lux Kálmán tárta fel. Vas sarkantyúkat, kardtöredékeket és lópatkókat találtak, valamint elkészítették a templom alaprajzát. Ez faragás nélküli kövekből épült, északkelet felé tájolt, kis (10 m széles) építmény volt, amelynek alapfalaira később más rendeltetésű épületet emeltek. Méterei, alaprajza, kövei és félköríves szentélyzáródása miatt a korai építésű (12. század) templomok közé sorolható. 1968-ban és 1969-ben újabb leletmentő ásatásokat szerveztek a helyszínre, de ezek során az alapfalak már nem kerültek elő. Megtalálták viszont a falu temetőjét: a mai felszín alatt 60–120 cm mélységben fekvő 15 felnőtt és egy gyermekcsontvázat, valamint az 1909-es építkezés során megbolygatott csontokat.[3]

A falu valószínűleg a 13. századi birtokadományozások során került magánkézbe, de erről adat nem maradt fenn. Csak annyi ismert, hogy 1327-ben Károly Róbert a Pest környékén fekvő egykori királyi birtokokat a csepeli királyi uradalom alá rendelte.

Szentlőrinc első okleveles említése 1332-ből való. Az ekkor készült határjárás Gyál északi szomszédjaként említi (parte possessionis Scenthleurinch vocate) Szentlőrincet (a possessio kifejezés jelentősebb falut takar). 1362-ben Erzsébet anyakirálynő Szentlőrincet kiemelte mindenféle földesúri bíráskodás alól, és lakóit közvetlenül a királyi igazságszolgáltatás alá rendelte. Ebből azonban nem derül ki, hogy a falu a királyné tulajdona volt-e vagy csak az épp külföldön tartózkodó fia, Nagy Lajos király nevében intézkedett.

1404-ben Zsigmond király elcserélte a birtokot Haraszti János és László, valamint Pakonyi Domonkos nemesekkel, akik a környéken fekvő Poltharasztja nevű birtokot kapták érte. A nemesek a váci káptalannál tiltakoztak az erőszakos, számukra előnytelen csere miatt. 1424-ben Zsigmond a feleségének, Cillei Borbálának adományozta 15 vár, 8 város és 46 másik falu társaságában Zenth Lewrynczet is. Később több ízben a Nógrád vármegyei Szanda várának uradalmához tartozott.

1478-ban Mátyás Haraszthy Ferencnek adományozta Soroksárt és több kisebb, környékbeli falut is. Elképzelhető, hogy Szentlőrinc is ezek között volt. Haraszthy 1518-ban Anna nevű lányára hagyta, akinek kezével Bakos Mihály birtokába került. Ennek részben ellentmond, hogy 1496-ban II. Ulászló oklevele egy csereügylet kapcsán Solymár vára tartozékaként említi. 1499-ben pedig a frissen megszerzett várral együtt Ráskay Balázs tulajdonába került.

1514-ben Szentlőrincen gyülekeztek a felkelő parasztok pesti táborának szétverésére készülő nemesi hadak (gubacsi csata).

Török hódoltság és elnéptelenedés (1541–1757)

A település Buda és Pest elfoglalásával, 1541-ben került török uralom alá. Közigazgatásilag a budai vilajet budai szandzsákjának pesti náhijéjébe tartozott.

Ebből a korszakból fennmaradt források elsősorban adóösszeírások. Az 1553-as összeírás adatai között szerepel Szentlőrinc nevű falu is, mely nyolc portával adózott. 1558-ban az addig tímárbirtokok közé sorolt, Külahlu Naszuh birtokába tartozó faluból khászbirtok lett, vagyis szolgálatokért kapott magánbirtokból szultáni tulajdonba került. Hegedűs László számításai szerint ekkor 7-8 adózó és 2-3 nem adózó család, vagyis mintegy 60 fő élhetett a faluban.1559-ből két forrás maradt fenn: az egyik a széna adóját adja meg (ez már a falu lakosságának csökkenésére utal), a másik pedig már adózó lakosok nélküli pusztaként említi Szentlőrincet, amit a pesti vár lovasainak vezetője, Juszuf aga bérel. Ezek arra utalnak, hogy a falu elnéptelenedése igen rövid idő, alig egy év alatt történt meg. 1562-ben már mint haszonélvező nélküli pusztát említik. Az elnéptelenedett területet legelőként hasznosították, tulajdonosai a törökök, bérlői a környező területekhez hasonlóan pesti polgárok voltak.

Néhány Szentlőrincet említő forrás a Királyi Magyarország területéről is fennmaradt. Az 1565-ös Pest vármegyei adónyilvántartásban még hét adózó portával szerepel, ám ez az adat valószínűleg téves, a korábbi állapot továbbvezetésén alapul. 1593-ban a Ráskay-utódok pereskedtek Solymár váráért, annak tartozékai között Szentlőrinc is szerepel. 1635-ben a király a Rőthy családnak adományozta. Rőthy István halála után felesége, Nadányi Margit 1655-ben újra férjhez ment, de megtartotta saját birtokában Szentlőrinc, Apostag és Dabas pusztákat.

1660 körül házasság útján jogilag a felsővattai Vattay (Wattay) család birtokába került: Vattay Pál Pest-Pilis-Solt vármegye helyettes alispánja hozományként kapta, amikor elvette a Nógrád megyei főispán, Buday Bolgár Bornemissza Pál lányát, Annát. Tulajdonjoguknak azonban a távoli királyi Magyarországon élő család még sokáig nem tudott érvényt szerezni. Vattay Pál és Péchyné Budai Sára 1663-ban és 1664-ben is oklevélben tiltották el a környékbeli lakosokat Pest megyei birtokaik, köztük Szentlőrinc puszta jogtalan használatától.[4]

Szentlőrinc 1686-ban, Buda visszafoglalása után szabadult fel véglegesen a török uralom alól. Ekkor Vattay Pál fia, János a váci járás szolgabírája volt birtokosa, aki mindent elkövetett, hogy tulajdonjogát a gyakorlatban is érvényesítse, még I. Lipót császárnak is írt levelet ez ügyben. Végül 1697-ben kapta meg Pest megyei birtokait, melyekért fizetett fegyverváltságból az derül ki, hogy közülük Szentlőrinc volt a legértékesebb: 123 aranyforint és 60 dénár volt a puszta megváltásának ára. 1702-ben Pest városával birtokpert folytatott a határok megállapítása végett. Az evangélikus család ellen fellépő Habsburg adminisztrációval a harc sikertelensége elkedvetlenítette az új tulajdonost, akinek családja egyébként is nehéz anyagi helyzetbe került (korábban Jánost török fogságból kellett kiváltania, a birtokok tulajdonjogát igazoló eredeti oklevelek elpusztulása miatt igen drágán megszerezhető másolatokra volt szükség). János lett Pest-Pilis-Solt vármegye első kuruc alispánja. Végül az ő halála után a mostohák törvénytelenül átjátszották a birtokot és a környéket is 1723 és 1733 között (Soroksár, Vecsés, Gödöllő) Grassalkovich (I.) Antalnak.

Az uradalom területe mintegy 6500 hold (37 km²) volt, mely magában foglalta a mai Pestszentlőrinc és Kispest legnagyobb részét (a Határ úttól a Béke térig, az Üllői út két oldalán).

Pusztaszentlőrinc (1757–1865)

Grassalkovich (I.) Antal 1757-ben majorságot épített és hét családot telepített a lakatlan birtokra. A major a mai Szent Lőrinc-kápolna környékén, a Kele, a Margó Tivadar és a Cziffra György utcák találkozásánál állt. Valószínűleg 1762-ben épült fel a mai Pestszentlőrinc egyetlen műemlék jellegű épülete – a barokk stílusú Szent Lőrinc-kápolna – amely a major területén, a mai Margó Tivadar utca tengelyében áll. 1767-ben 38, 1786-ban már 58 család élt itt, ami kb. 300-350 főt jelentett. Ez a szám a 19. század második feléig nem változott jelentősen.

A súlyosan eladósodott Grassalkovich (III.) Antal 1799-ben a birtokot bérbe adta Mayerffy Xavér Ferencnek (róla kapta a nevét Ferihegy), aki mintagazdasággá fejlesztette az itt található bérleményét.[6] Meyerffy később az uradalom egy részét megvásárolta, a hagyományos gazdálkodás mellett komlótermesztéssel, szőlészettel és méhészettel is foglalkozott.

1814-ben, a Napóleon legyőzése után Bécsben ülésező nagyhatalmi konferencia vendégei látogatást tettek Pesten és Budán, ebből az alkalomból tartottak katonai parádét Szent-Lőrinc-pusztán. I. Ferenc magyar király, I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király a mai Gilice téren emelt kilátóból (gloriett) szemlélte a parádét. (A kilátó a második világháború során elpusztult, a nevét azonban őrzi a szomszédságában kialakult Gloriett-telep településrész).

Mayerffy halála után a Grassalkovich-birtokot leányágon öröklő gr. hédervári Viczay Károly szerezte meg, aki 1851-ben eladta azt báró Sina Simonnak. Fényes Elek 1851-es leírása szerint Puszta-Szent Lőrinc területe 6121 hold szántóföld, rét és legelő, valamint 319 hold erdő, vagyis körülbelül 37 km². Gazdaságából a birka-, ló- és szarvasmarha-tenyészést, a szőlőket és a sörházat emelte ki.

Sina Simon a birtokon 1860-ban iskolát építtetett, ahova a környező majorokból kocsikkal szállíttatta a gyerekeket. Az uradalom modernizálása azonban rengeteg pénzt igényelt volna, amit a befolyó bevételek nem tettek lehetővé, így a Sina család 1865-ben eladta a birtokot, és egy belga bankon keresztül Pusztaszentlőrinc felparcellázása mellett döntött.

A területből először 300-500 holdas birtokokat adtak el, előbb az északi (mai Kispest) részen, majd a déli területekből Cséry Lajos 2600 (benne a majorsággal), Lónyay Menyhért pénzügyminiszter 1000, Herrich Károly mérnök és Rendessy Károly óbudai pékmester pedig néhány száz holdat vásárolt meg.[7]

Kispest részeként (1873–1909)

Az első parcellázások

Az északi területek birtokosai többnyire 300 négyszögöles parcellákra osztották földjüket, melyek hamar elkeltek a főváros közelébe vagy az onnan kiköltözni vágyók között. A lakosság száma gyorsan nőtt: 1871-ben Kispest ideiglenes szervezésű kisközség, 1873-ban Vecsésből (Pusztaszentlőrinccel együtt) kiválva önálló község, 1874-ben pedig 1800 lakossal nagyközség lett.

Eközben a terület déli részén, a Szála-erdőben Lónyay Menyhért emeletes villát építtetett magának, nyaraló céljára (1872). Hamarosan elérte, hogy a Budapest–Cegléd–Szolnok-vasútvonalon haladó vonatok is megálljanak itt, miután 1875-ben felépült a Pusztaszentlőrinc-Nyaraló nevű vasútállomás, a mai Pestszentlőrinc vasútállomás elődje. Az épületet 2008-2009-ben felújították, így eredeti állapotában látható napjainkban is.

A jó megközelíthetőség miatt 1877-ben már 16 villa állt a területen, ugyanis a volt miniszterelnököt meglátogató barátainak megtetszett a környék, és Lónyay kétholdas, erdős parcellákat adott el számukra (pl. Eötvös Loránd, Margó Tivadar, Puskás Tivadar, Országh Sándor képviselő, Brázay Kálmán nagykereskedő, Havass Imre főügyészhelyettes). Ezzel kialakult Pestszentlőrinc második településrésze (a major után) a Nyaralótelep vagy Villatelep (ma: Lónyaytelep).